Komische Oper - 1. rész: Találkozás Felsenstein professzorral

Amikor 1973-ban azzal hívtak a telefonhoz, hogy Kodály Zoltánné keres Berlinből, nem sejtettem: művészi pályám sorsdöntő szakasza vette kezdetét. Kodályné az iránt érdeklődött, vállalnám-e a Háry János bemutatását a kelet-berlini Komische Operban, Walter Felsenstein rendezésében. Mondani sem kell, vállaltam. Azt ugyan nem tudtam, hogyan kerültem a képbe, de nem is nagyon érdekelt.

Felsenstein először egy ismerkedő megbeszélésre invitált, és nyomban a tárgyra tért. Először is megkérdezte, mennyire tudok németül. Mondtam, hogy elég jól. Akkor kezembe nyomott egy sokszorosított füzetet, s megkérdezte, mennyi időre van szükségem, hogy alaposan áttanulmányozzam. Egy-két órára - mondtam. - No, akkor délután pontban 3-kor újból találkozunk. - A füzet a Háry János teljes német szövegét tartalmazta (természetesen Felsenstein fordításában), de olyanformán gépelve, hogy a szöveg mellett az aktuális jelenet részletesen kidolgozott látvány- és játékterve, a világítási effektusok, egyáltalán: minden helyet kapott. A zeneszámok esetében mindez ütemszámra lebontva sorakozott. S mindez hetekkel a próbák megkezdése előtt! Ilyet még nem pipáltam.

Az is mindjárt szembeötlött, hogy bár Felsenstein a zeneszámok sorrendjébe is beleavatkozott, ez dramaturgiai szempontból mindig erősítette szöveg és zene egységét, vagyis csak használt a műnek. Akadt persze olyan változtatás - főleg a keretjáték prózai részében -, amely idegennek tűnt, de az egész, úgy, ahogy volt, revelációként hatott rám. A dologhoz hozzátartozik, hogy mielőtt Berlinbe repültem, itthon természetesen már nekiláttam a darab elmélyült tanulmányozásának, és az Universal Kiadó zongorakivonatában található német fordítást borzalmasnak találtam. Felsenstein dalfordításai mind tartalmi, mind prozódiai szempontból első látásra is egészen más színvonalat képviseltek; ráadásul erősítette a mű drámai hatását, hogy - a népköltészeti egyszerűség megtartása mellett - a dalszövegek jobban kapcsolódtak a történethez.
 

Nem tartottam az újabb találkozástól, csak azon rágódtam, mindjárt kitálaljam-e azt is, ami nem tetszik, vagy ráérek menet közben előhozakodni vele, amikor már jobban megismertük egymást. Gondomat Felsenstein röviden megoldotta, mert második kérdése az volt: "No, és mi nem tetszett?" Mikor megpróbáltam köntörfalazni, szavamba vágott és közölte, hogy eljövendő munkatársi kapcsolatunk során ragaszkodik hozzá, hogy mindenre, ami nem tetszik, mondjam meg, hogy "Sch...!" (Magyarul: sz...!). Ez közös munkánk elengedhetetlen feltétele. - S ezzel együttműködésünk kezdetét is vette.
Következő találkozásunk alkalmából bemutatott a Háry egész stábjának. A szereplőkön kívül a teljes zenei, rendezői, tervezői, dramaturgiai asszisztencia jelenlétében elő kellett adnom az egész darabot. (Bánatomra a portások közül egy sem volt ott.) Nem mondom, hogy nem izgultam; de csak annyi könnyítést kértem, hogy a dalokat egyelőre magyarul abszolválhassam. A szeánsz végeztével Felsenstein elégedetten csillogó szeméből azt véltem kiolvasni, hogy "na, milyen karmestert hoztam ide nektek?" Minthogy két héttel később megkérdezte, elvállalnám-e színházában a főzeneigazgató tisztét, talán nem bizonyultam rossz gondolatolvasónak. Igaz, kérdése után titokzatosan hozzátette, hogy erről egyelőre ne szóljak senkinek, mert a zenekart még meg kell győznie.
 

Ezek után meglepődtem, hogy másnap titokban felkeresett szállodai szobámban a zenekar háromtagú küldöttsége, és azt tudakolta, hogy a zenei vezetőjük távozása okán megüresedett állást el tudnám-e foglalni. De erről Felsenstein még ne tudjon, mert ő hű, de nehéz ember! Előbb óvatosan úgy kell beadni a dolgot, mintha neki jutott volna az eszébe! - Eszem ágában sem volt elárulni, hogy neki már az eszébe jutott.

(Részlet Oberfrank Géza: Életem a zene című könyvéből)