Komische Oper - 2. rész: A Háry János Berlinben

Felsenstein Háry-koncepciójának volt egy óriási buktatója, amelybe - mit szépítsem - bele is buktam. Kiinduló elképzelése az volt ugyanis, hogy a zenekar nem a szokott helyén, az árokban, hanem az alapdíszletként működő, deszkából kialakított, hatalmas pajta mögött, a hátsó színpadon helyezkedik el. Ebből akusztikai és kontaktusbéli gondok egyaránt következtek, melyekre előre felhívtam Felsenstein figyelmét. Kérésemre tartottunk egy akusztikai próbát, amelyen a hatást, a nézőtéren helyet foglalva, én is kielégítőnek ítéltem. 

Egy dologgal nem számoltunk, hogy a masszív, tölcsérként működő pajta úgy felerősít majd a színpadon minden hangot, legyen az ének, próza vagy a táncosok lábdobogása, hogy ahhoz képest a hátulról felhangzó legintenzívebb zene is tompítva fog szólni. A helyzet még rosszabb azokban a tömegjelenetekben (mint a csata vagy a császári udvar bevonulása), melyekben az előttünk álló énekkar, tánckar, statisztéria, meg a szólisták - hangfogóként is működve - tovább tompítják a zenekari játék átütő erejét. 

Ha ezen a sajnos későn felismert hátrányon túl tudtuk magunkat tenni (én igazán sosem tudtam), akkor végül is fantasztikus előadás született Berlinben, amelynek minden apró külső és belső részletét a legnagyobb gonddal dolgoztuk ki. Felsenstein darabismerete, dramaturgiai tudása, színészvezető képessége és türelme lenyűgözött. A címszerepet játszó Siegfried Vogel vendégként érkezett a helyi konkurenciától, a Staatsopertól. Wagner-szerepek nemzetközi szintű eléneklésére is kiválóan alkalmas basszbaritonja kevéssé predesztinálta őt Háry János inkább magas baritonoknak való szólamára. Felsenstein szeme talán deli, férfias termete miatt láthatta meg benne a figura hiteles tolmácsát.

Az első hetek meddő kínlódással teltek. Amennyire elkápráztattak a rendező fantasztikus elemzései, jól értelmezhető, szuggesztív előjátszásai, annyira kétségbe ejtett, hogy a szereplő képtelennek tűnt arra, hogy - az operaénekesi közhelytár elemeit sutba dobva - elinduljon a totális, színházilag is hiteles szerepábrázolás Felsenstein szabta útján. A Mester mégsem volt türelmetlen; igaz, megengedhette magának, hogy a darab előkészítésére annyi időt szánjon, amennyit a világ egyetlen színházában sem engednek. Ezt a lehetőséget azonban oly sok tartalommal töltötte meg, hogy még a próbaidőszak végén is az volt az érzésem, mondanivalójának csak töredékét tudta velünk közölni. 

A türelmes, ám intenzív munka eredményeként Vogel egyszer csak a megfelelő hullámhosszra került, és szemmel láthatóan rájött a dolog ízére. Ettől kezdve alakítása egyre gazdagodott, éneklése fölényes és laza lett. Többé fel sem merült, hogy a "Felszántom a császár udvarát" kezdetű dalt le kellene transzponálni, hogy a benne lévő valóban kényes, magas e-ről való indításoknál be ne görcsöljön. Felsenstein megmagyarázta, hogy itt már olyan felfokozott, eufórikus állapotban van, hogy ezekre a hangokra nem alulról kapaszkodik fel, hanem - lelkileg egy terccel, vagy akár egy kvarttal is följebb tanyázva - a magasból fölényesen leereszkedik rájuk. A "trükk" bevált, és minden további alkalommal gond nélkül működött.

Az Örzsét alakító Jana Smitkova legtöbbet a "Szegény vagyok, szegénynek születtem" kezdetű dal tolmácsolásával küszködött. Felsenstein minden első olvasatú szentimentális önsajnálatot kiirtott a gyönyörű dalból. Egyszer földre vetette magát, és olyan szívszaggató zokogásban tört ki, hogy komolyan azt hittem, valami baja esett. Pedig csak azt illusztrálta, milyen lelkiállapotban leledzett Örzse, mióta visszatértek Bécsbe Majland alól, ahol is Marci kocsis arról próbálta meggyőzni, hogy a Jánost át kell engednie Lujzának. Örzse az így "bemutatott" szüntelen és meddő zokogásba minden könnyét elsírta. Mikor világos lesz számára, hogy nem állhat János fölemelkedésének útjába, áldozatának értelme olyan erkölcsi magaslatra emeli, mint Violettát az Alfrédról való lemondás a Traviata csodálatos duettjében.

Felsenstein metódusának egyik sarkalatos tétele: amikor a szereplő olyan lelkiállapotba kerül, hogy gondolatait, érzéseit a puszta szó már nem képes visszaadni, akkor, de csakis akkor dalra fakad. Örzsét, aki elköszönni jött a császári családtól, meglepő vízió készteti éneklésre. Váratlanul, mintegy tükörben, összetalálkozik egykori szegény, mégis boldog önmagával. A látomás hirtelen felbukkanása szólaltatja meg a zenekart, és Örzse az első versszakot saját alteregójának énekli. A másodikban lélekben vándorútra kel, majd - egy, az irigy világtól távol eső helyen - zaklatott szíve végre békét talál. Az egyik különösen ihletett próbán a dal záróakkordjai közben Felsenstein odaosont a csukott szemmel álló, szinte transzba esett Örzse mögé, és suttogva megkérdezte: "Jana, hol vagy most?" - A válasz habozás nélkül jött: "Nagyabonyban!" - A legnehezebb a látomás felidézése és megtartása volt. Jana se birkózott meg vele mindig egyforma szinten. Emlékszem, hogy szolgálati lakásomban hányszor kísérleteztem a dolog megoldásával, mert úgy gondoltam, csak akkor léphetek fel hasonló igénnyel egy énekessel szemben, ha magam is elfogadhatóan meg tudom csinálni.

Az első próbák egyikén Felsenstein a Majland-képet nyitó ébresztőt gyakorolta a férfikar erre kijelölt tagjaival. A "Sej, besoroztak engemet katonának" kezdetű dal szövege rettenetes háborús emlékeket idézhetett fel benne, mert az énekkar nem tudott olyan ádáz szigorral és száraz keménységgel deklamálni, hogy a Mester ne kevesellte volna a mássalhangzók intenzív kiejtése folytán kiköpött nyál mennyiségét. Érvelése, mint mindig, most is lenyűgözött, a baj csak az volt, hogy szerintem a zene ezen a helyen nem erről szól. Miközben azon törtem a fejem, mikor és hogyan mondhatom meg neki, hogy ez így Sch..., ő - telepatikus képességeit bizonyítva - egyszer csak nekem szegezte a kérdést: "Nos, hogy tetszik a dolog?" A kórus és a főpapnak kijáró asszisztencia jelenlétében igyekeztem óvatosan fogalmazni: "Én ugyan ezt nem így képzeltem, de barátkozom a felfogással"... Felsenstein nem hagyta annyiban a dolgot, sőt újabb kínos javaslattal állt elő, miszerint a "Sej, még a búza ki sem hányta a fejét" szövegkezdetű második strófát hagyjuk ki a darabból, mivel annak nincs egyetlen szava, aminek köze volna a szituációhoz. (Ez sajnos igaz, de én - egyéb szempontok miatt - ragaszkodtam hozzá.) 

Támadt egy mentőötletem: cseréljük ki a két versszak szövegét. A katonák a földön fekve - mintegy álomban - otthonukról, a búzáról, meg a kedvesük sütötte pogácsáról dalolnak; majd - magukhoz térve - rádöbbennek a sanyarú valóságra, és kellő keserűséggel előadják a katonasorsról szóló versszakot. 

Felsenstein elgondolkodott, majd arra kért, hogy mutassam be az egészet, úgy, ahogy képzelem. Akkor - az addig látottaktól megfertőzve - megpróbáltam teljes drámai átéléssel elénekelni a számot, megőrizve benne azt, amit stilárisan fontosnak tartottam. A kórusnak szemmel láthatóan tetszett. Felsenstein rám nézett, és csak annyit mondott: "Ha ezt így betanítja az énekkarnak is, akkor így fog menni."

(Részlet Oberfrank Géza: Életem a zene című könyvéből)