Aláírtam a szerződést, és a Komische Oper vezető karmestere lettem, de - Felsenstein hozzájárulásával - a pesti Operánál is megtarthattam dirigensi állásomat. Ezzel megkezdődött a pendlizés Budapest és Berlin között. Amikor kinti szolgálati lakásomon már minden szükséges holmi a rendelkezésemre állt, többnyire egyetlen aktatáskával a kezemben utaztam, ami nagy könnyebbséget jelentett, hiszen akadt olyan hónap, amikor négyszer-ötször is megtettem oda-vissza az utat.
A Háry János bemutatóját követő három évben bemutattam egy kortárs német zeneszerző (Georg Katzer) Fekete madarak című, egész estét betöltő balettjét, amely szép sikert aratott, és átvettem A végzet hatalma vezénylését, amit itthon is rendszeresen dirigáltam. Úgy vélem, a két előadás az idők során közelebb került egymáshoz, ami mindkettőnek hasznára vált. Megörököltem Dmitrij Kitajenkótól azt a Carmen-előadást, amelynek a próbájára pár évvel korábban belógtam. Ez a munka annyi mindennel gazdagította addigi Carmen felfogásomat, hogy amikor évekkel később a Margitszigeten vezényeltem a művet, a Metropolitanből érkezett címszereplő, Mignon Dunn - a Don Josét éneklő Michele Molese lelkes támogatásával - mindenáron ki akart vinni Amerikába. Sehogy sem tudták megérteni, hogy én itt akarok jó operaelőadásokat csinálni. A Komische Operba is az a szándék vitt ki, hogy megtanulva mindazt, amit képes vagyok elsajátítani, tudásomat végül itthon hasznosítsam.
Felsenstein, aki közben a bécsi Burgtheaterban megrendezte a Heilbronni Katicát, saját színházában először a Don Giovanni újrafogalmazásával kacérkodott. Mozart csaknem megoldhatatlan, fantasztikus alkotásával - a mi kiváló Melisünkkel a címszerepben - néhány évvel korábban már megpróbálta fölvenni a harcot. Az eredménnyel azonban elégedetlen volt, és a darabot a siker ellenére pár előadás után levette a műsorról. A második próbálkozás azonban nem jöhetett létre, mert nem talált a műhöz megfelelő szereplőket. (Ez is lehet szempont?) Mozart azonban maradt, csak átalakult Figaróvá.
Mikor a tervről értesültem, nagyot dobbant a szívem, hiszen egyik régi szerelmemről volt szó. Csak azon aggódtam, hogy - ismerve a Professzor maximalizmusát - belevág-e a hatalmas vállalkozásba olyan karmesterrel, aki az ő szemében - legalábbis Mozart operája esetében - fehér ló. Kodály művére meghívni egy ismeretlen magyar karmestert korántsem akkora rizikó, mint ugyanerre a karmesterre rábízni Berlinben egy Mozart-bemutatót. Mikor végre rászánta magát és megkérdezte, hogyan viszonyulok a dologhoz, sietve elébe mentem esetleges kétségeinek. Leszögeztem, hogy minden vágyam elvezényelni azt a Figarót, melyet ő rendez, ám mielőtt döntene, szívesen előadom neki zongorán az egész művet. Szemmel láthatóan nagy kő esett le a szívéről. A teszt négyszemközt zajlott, és teljes sikerrel zárult; Felsenstein négy-öt szám meghallgatása után eldöntötte, hogy együtt csináljuk meg a Figarót.
Egyetlen gondja az volt a szereposztás kijelölésénél, hogy nem bízott eléggé a címszerepre elképzelt énekes játékbeli képességeiben. Az illető kimondottan szép basszusa, illúziót keltő külleme ellenére is túl statikus alkat, aki aligha rendelkezik a figurától elvárható színekkel. Felsenstein kérésére meghallgattam a jelöltet, és ugyanarra az eredményre jutottam. Nagy merészen felvetettem, hogy van nekem egy barátom, Dene József, aki azon kívül, hogy a diplomakoncertemen Hans Sachsot énekelt, Budapesten - éppen Figaro szerepében - elég mozgékonynak és színesnek találtatott. Jelenleg a Zürichi Opera tagja, és ha elérik, megérdemel egy próbálkozást. Ezek után egy hétre hazajöttem. Amikor visszamentem, a betanítást vezető von Kamptz úr lelkesen újságolta, hogy találtak egy ígéretes Figarót. - Hogyhogy? - Egy fiatal énekes jött meghallgatásra Zürichből, aki mindenkinek nagyon tetszett; így, ha sikerül neki ilyen hosszú időre elszabadulnia az anyaszínháztól, a kérdés megoldódott. - Sikerült. És persze, hogy Dene József volt az illető! Örültem, hogy Felsenstein adott a véleményemre, annak meg külön is, hogy Józsi igazolta a róla mondottakat. Azon már nem is csodálkoztam, hogy a dolog ilyen hamar lezajlott; kezdtem megszokni, hogy profi színházban így mennek a dolgok. Egyébként - a zenekar kivételével - minden munkatárssal ideális volt a kapcsolatom, mert ott természetesnek vették, hogy eredményt csak akkor érünk el, ha eleget próbálunk, és ha a próbákon is mindig a maximumot nyújtjuk. Ebben Felsenstein minden képzeletet felülmúlva járt az élen, és mi teljes odaadással próbáltunk vele lépést tartani. Közben nem feledkeztem meg első beszélgetésünkről sem, és mindig azt is megmondtam, ha valami nem tetszett.
A Figaro esetében például már a betanítás kezdete előtt fönnakadtam a mű fordításán. Köztudott, hogy a darab eredetileg da Ponte briliánsan versbe szedett, olasz nyelvű librettójára íródott, a Komische Oper viszont mindent német nyelven játszott. Felsenstein a saját rendezéseihez többnyire maga készítette el a mű fordítását. Így járt el a Figaro esetében is, csakhogy ez a munkája még a Komische Oper hőskorában, itteni első Figaro-rendezéséhez készült, amikor - feltehetően egy radikálisan új szemléletű előadás létrehozása céljából - kiirtotta a szövegből az összes rímet. Mikor kifejtettem neki, hogy ezzel nem csupán da Ponténak árt, hanem Mozart zenéjét is megfosztja egyik lényeges hatáselemétől, a Mester előbb kételkedett, de mikor több konkrét példán is megmutattam, hogy a zenében részben azért is ilyen tökéletes a tartalom és a forma egysége, mert Mozart is ihletet merített a szövegíró virtuóz verseléséből, akkor mintha elbizonytalanodott volna. Aztán megkérdezte, hogy karmester létemre miért foglalkoztat ennyire a szöveg kérdése; mire bevallottam, hogy pályám kezdete óta foglalkozom operafordítással, most éppen a másik da Ponte-librettón, a Don Giovanni szövegén dolgozom a pesti Opera számára. - Abban is minden rímet megold? - Legalábbis törekszem rá! - Erre fogta a kottát, és döbbenetesen rövid idő elteltével szállította a rímes változatot.
Hanns Nocker - Felsenstein Hoffmannja, Otellója, Kékszakáll lovagja, akit én a Háry Jánosban Generális Krucifix szerepében ismertem meg - egyik nap a büfében elpletykálta nekem a következő esetet: Felsenstein születésnapján a díszes vendégsereg egyik hölgytagja kérdezte az ünnepelttől: "Na, és hogy működik az új zenei vezető?" "Prímán! - volt a válasz -, és képzelje, ellent mer mondani!" (Er widerspricht sogar!)
(Részlet Oberfrank Géza: Életem a zene című könyvéből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése